Iskolánk tanulói nagyszerűen szerepeltek a 2014. április 4-én megrendezett XXII. Móra Ferenc Novellaelemző és Fogalmazási Verseny országos döntőjén.

Pipics János 9.B osztályos tanuló 3. díjban részesült, Vincze Kata 11.B osztályos tanuló pedig 5. helyezett lett.

János felkészítő tanára: Nagy Péterné, Kata felkészítő tanára: Pernecker Csilla.

A tanulók kiemelkedő teljesítményét az is mutatja, hogy Dr. Boros Bálint zsűritag különdíjat szavazott meg Pipics Jánosnak, Vincze Kata pedig megkapta a közönség és a versenyzők különdíját is.

Gratulálunk mindkettejüknek.

Művészerő

Én hiszek abban, hogy a Föld értünk van. Patakjai csillogva folydogálnak talajain az erdők zöldellő tengerében. Az énekesmadarak nekünk csiripelnek, és ezt meg kell hallanunk még akkor is, ha a varjak károgása néha elnyomja lágy hangjukat, melyet oly szelíden szállít felénk a élet szele. Én, festőként ezt szeretem látni és hallani. Nem érdekelnek a világot mozgató komoly erők, csak az, amit érzek. Így amikor egy előadáson szóba került Földünk alakja megkérdeztem magamtól: Valóban gömbölyű-e? A fizikusoknak van igaza, avagy kínál más választ is a lélek?

Ezen aztán elgondolkoztam. Megmozgatta a fantáziámat. Egyre erősebben tört fel bennem az érzés, hogy én ezt nem fogadom el. Megkérdőjelezek mindent, amit eddig állítottunk, mert az összes ösztönöm, mi a művészet medrébe terelte életem folyamát ellenkezik. Itt vagyunk egy rohamosan fejlődő világban és mégis hajlandóak vagyunk elsietni eme fontos kérdés mellett. Kutatjuk, hogy mi az élet, de nem értjük meg az apró változásokat sem. Szennyezzük és védjük a természetet, miközben az ad nekünk mindent, talán magát az életet is. Ha úgy értelmezzük azt, hogy a Föld gömbölyű, hogy, mint a gömb a testek között, tökéletes, akkor ez a megállapítás hibás. Mert ha ő maga a tökéletesség, akkor mi, szerény halandók, porának szülöttjei vagyunk a tékozló fiúk. Csak mi nem találunk haza!

Ennél a pontnál megálltam. Hogy jövök én ahhoz, hogy az emberek felett ítéletet mondjak, főleg úgy, hogy közéjük tartozom? Mégis külsősként oly egyszerű lenne ezeken elmélkedni, hisz nem szabna gátat a tudat, hogy bármit is találok mondani, az rám is vonatkozik. Talán jobb lenne, ha nem ragadnék le pusztán saját tetteinknél, hanem megvizsgálnám magát a Földet. A görögök már két évezreddel ezelőtt meg voltak győződve alakjáról, de őket, mint oly sok későbbi tudóst is elvakította a tudomány ködös világa. Pedig van más út is az érzelmek, a művészet útja. Talán elvonatkoztathatunk a fizikai valóságtól. Beleáshatunk szívünkbe, lelkünkbe és az elménkbe. Őszintén nem foglalkoztat minket az a gondolat, amelyik alattomosan ott lapul az agyunkban, hogy a Föld lapos, és aki a szélén leesik, az belezuhan a mélységbe? Nem izgalmas? Nem akarunk hinni mindenféle meselényekben sem? Pedig gyerekként még szerettük őket. Lovagok akartunk lenni, aki majd megmenti a szép hercegnőt a gonosz sárkánytól. Rajongtunk értük, mert még álmodoztunk. Voltak vágyaink és nem vesztünk el eme földhözragadt világ forgatagában. Aztán, ahogy nőttünk kialudt a tűz, eloltotta az érdekes környezet, amibe belekerültünk, és a laposból mindjárt gömbölyű lett. Kitárult egy ajtó, de kettő bezárult, az álmoké és a vágyaké. Csak néha-néha tudunk most már visszatekinteni egy homályos ablakon, átérezve a művészet végtelen hatalmát és szárnyain szállni, mint régen mesehallgatáskor. Akkor hát miért higgyem, hogy gömbölyű a Föld, ha én laposra szeretném? Átvarázsolni pedig áttudom, pusztán a képzeletemmel! Olyan erő ez, amit soha nem ért meg az, aki vakon jár a csodák kertjében.

A válaszom tehát: nem, nem olyan alakú. Miért? Csupán azért, mert így akarom. Ne legyen tökéletes, mert mi sem vagyunk azok, de ne legyen olyan sem, ahol érzéketlenné válunk. Ne legyen nagy és büszke bolygó! Csak a mi kis otthonunk, tündérvilág. Igen, az legyen, szálljanak és csiripeljenek a madarak, egy lapos és végtelen Föld, tündöklő erdejében.

Ez a válaszom. Persze ez csak az én véleményem. De aki az igazságot keresi, az sem találja meg azt, mert olyan a Föld igazából, amilyennek Isten teremtette.

2014. április 4. Győr

XX. Móra Ferenc Országos Novellaelemző és Fogalmazási Verseny

Én hiszek neked!

Akik a londoni Trafalgár térre látogatnak, bizonyára hallottak már a méltán híres Steve-ről, az utca művészéről. Úgy tartják, hogy Isten mérhetetlenül nagy tehetséggel áldotta meg őt, munkáinak sokan hírére járnak. Ám ez a mi Steve-ünk rendkívül érdekes egy szerzet – amolyan "okosbolond" fajta –, ugyanis a mai napig meg van győződve arról, hogy a bolygó, amin élünk, még csak véletlenül sem gömbölyű, annál inkább lapos, mint egy tányér. Véleményének hangot is ad, főként műveiben köszön vissza ez a nem éppen mai felfogás.

Mint említettem, a Trafalgár téren járunk. Mosolygós, üde, meleg nyári nap köszöntött Londonra. Aki csak tehette, nyakába vette a várost, hisz ritka itt az ilyen idő. A tér zsúfoltságig megtelt turistákkal – felülről nézve egy hangyaboly juthatna róla eszünkbe leginkább. Amerre csak a szem ellát, lépten-nyomon artisták, bűvészek, táncosok, néhol még maga Joda nagymester is tiszteletét tette. Az oroszlán tövében – Nelson admirális árnyékában – pedig egy óriási, emberekből álló kör kerekedett ki. Közelebb furakodva már tisztán látszott, hogy egy – talán nem túlzok – csavargó kinézetű férfi az aszfaltra fest valami tányér-féleséget, köré pedig talán csillagok, bolygók – egyszóval valami galaxisféle kerülhetett. A turisták morajlásából arra lehetett következtetni, hogy ő biztosan Steve lehet, a híres utcai művész. Megszólalásaiból egyértelművé vált mindenki számára, hogy ez az ember valóban ő.

A szóbeszéd úgy tartotta, hogy Steve csak egy elemi iskolát végzett. Szegényes, már-már nyomorúságos környezetben nevelkedett, és az iskola után úgy döntött, hogy legnagyobb szerelmének, a festészetnek szenteli életét. Az elképzelés nem volt véletlen, ugyanis Steve egy Isten áldotta tehetség volt. A körülötte kiállított rajzok, portrék, tájképek mind erről tettek tanúbizonyságot. Sajnos álmának beteljesítését egyedül egy dolog gátolhatta meg: mégpedig  világunk mozgatórugója: a pénz. Sajnálatos sorsa volt…, egyedüli kereseti lehetősége a térre látogató emberek jóságában, csodálatában rejlett. Most is szakadt ruhát viselt: egy lyukas kalap, egy kopott köpeny, egy feslett ing, egy festőnadrág és egy pár bakancs öltöztette fel a magas termetű férfialakot.

A körülötte állók oda- odaszólogattak neki hasonlókat, mint: „Te okosbolond! A Föld nem lapos, hanem gömbölyű!", meg hogy: „Uram, Ön téved! Bolygónk alakja nem egy tányért formáz." Az emberek szinte egytől egyig nevettek a férfi makacsságán, ám mélyen belül, mindenki csodálta őt tehetségéért és kitartásáért.

Steve nem törődött az élcelődő megjegyzésekkel, csak festett tovább, rendületlenül, néha visszavakkantott egy - két mondatot, azokkal is alátámasztva, hogy ő mélyen meg van győződve arról, és hisz abban, hogy a Föld nevű bolygó soha, de soha nem volt sem gömb, sem geoid alakú, a Föld nevű bolygó lapos. Hiába magyaráztak neki a földrajzkönyvek, hiába mutatták neki ékesebbnél ékesebb képeiket és ábráikat. Hiába vágtak fel neki a modern okostelefonok hatalmas tudásukkal, hiába kerestek neki utána a világhálón. Steve-et nem hatotta meg semmilyen könyv vagy ketyere. Csak legyintett egyet és festett tovább.

Történt egyszer, hogy az Angliába látogató Fekete család kirándulni indult, hogy felfedezze a fővárost. Andrásnak és Krisztinának volt egy hároméves kislánya, Zsuzsika, akit sajnos London nevezetességei közül semmi sem kötött le. A Big Bentől a London Eye-on keresztül a Towerig semmi sem volt jó neki az ég egy adta világon. Végig csak sírt, hisztizett, toporzékolt, szülei már tanácstalanok voltak, nem tudták, mi tévők legyenek. Az utolsó mentsvár reményében a Trafalgár térre buszoztak, hogy majd talán a mutatványosok lekötik kislányuk figyelmét.

Körbesétáltak szépen a téren, de már olyan meleg volt, hogy árnyékba kellett húzódniuk. Ekkor, Nelson admirális árnyékában meglátták Steve-et, aki még mindig sajátos galaxisán dolgozott. Zsuzsika kérdezte apukáját, hogy mit rajzol a bácsi és miket mond közben, András pedig hűen tolmácsolta Steve-et: „A bácsi szerint a Föld lapos, és ezt rajzolja az aszfaltra is, Zsuzsika! De ugye tudod, hogy ez butaság, hiszen a Földünk gömbölyű, mint egy pöttyös labda!" Zsuzsika csodálkozva figyelte Steve-et. Gondolkozott picit, majd megkérdezte apukáját: „Apu, hogy van az angolul, hogy én hiszek neked?” András elmondta ezt is neki.

Zsuzsika ezután összeszedte minden bátorságát és besétált a kör közepére, pontosan Steve mellé. Furcsa látvány volt: Zsuzsi, a pöttöm, aranyloknis, csipkeruhás, jázmin illatú kislányka, és Steve, a borostás arcú, magas termetű, kopott és sötét ruhájú férfi. Zsuzsi meghúzkodta a férfi köntösét, mire Steve lehajolt hozzá. A kislány apró kezeivel tölcsért formázott és a férfi fülébe súgta: „I believe you!", majd angyalian kék szemeivel kacsintott egyet, huncutul elvigyorodott, sarkon pördült és visszasétált szüleihez. Steve csak állt és bámult maga elé. Szívét melegség árasztotta el, talán még soha sem érzett így. Egy három- éves kislány szavai jelentették számára a mindenséget. Először hallotta e szavakat: „I believe you!” Minden elcsendesedett körülötte, kizárta a zsibongó turisták megjegyzéseit és elmosolyodott. Zsuzsika szavai szívmelengető madárcsicsergésként visszhangzottak fejében. Akkor, aznap végre boldog lehetett ő is.

Pipics János 9.B osztályos tanuló megyénkből a 3. legjobb eredménnyel bejutott a novellaelemző verseny országos fordulójába. Felkészítő tanár: Nagy Péterné.

Dhellem Anna és Vincze Kata 11.B osztályos tanulók szintén meghívást kaptak Győrbe, az országos fordulóra. Felkészítő tanáruk: Pernecker Csilla.

Gratulálunk mindannyiuknak és sok sikert kívánunk!